A szív működése apró elektromos visszhangokat kelt mindenütt a testben. A depolarizációs hullámok úgy terjednek szét a szívben, mint ahogy a vízen a körök, ha egymás után kavicsokat dobálunk bele. A hullámok átgyűrűznke a környező szervekbe is, mivel a test szövetei jól vezetik az elektromosságot. A hullámok erőssége, mérete és időzítése a test különböző részein más és más. Nem érezzük ugyan, de a hullámok elérik a bőrt, és a felületén műszeresen mérhetők.

Augustus Waller angol fiziolótgus regisztrálta először az emberi szív elektromos jeleit 1887 – ben anélkül, hogy a szervet feltárta volna. Higanyoszlopot használt erre a célra, ami azonban nagy fajsúlya miatt csak lassan és nehézkesen reagált a szív élénk ritmusára. A holland fiziológus, William Eithoven tökéletesítette az eljárást úgy, hogy az elektrodákat egy saját maga által tervezett érzékeny galvanométerhez csatlakoztatta. Ezért 1924 – ben Nobel – díjat kapott.

Eithoven „zsinóros” galvanométere két helyiséget foglalt el, közel háromnegyed tonna súlyú volt és öt fős kezelőszemélyzetet igényelt. A maga idejében azonban ez meglepő előrehaladást jelentett. Ma ugyanezt a vizsgálatot aktatáska méretű  műszerrel el lehet végezni. Ez a műszer, az elektrokardiográf az orvos felbecsülhetetlen értékű diagnosztikai segédeszköze. Feljegyzi az egyes szívverések sorrendjét, időtartamát és erősségét (bioelektrotechnikai szempontból), és egy görbét rajzol regisztrálópapírra vagy számítógépes berendezés képernyőjére. Ezt a görbét EKG – nak – elektrokardiogramnak – nevezzük.

Minden szívverés EKG – görbéjének felmenő és lemenő vonalai három fő csoportba sorolhatók, ezek sorrendben a P, QRS és T elnevezést viselik. A P – hullám az elektromos összehúzódás kezdetét, a QRS – komplexum a kamrai összehúzódást, a T – hullám a repolarizációt (a szívben lévő elektromosan vezető szövetek állapotának helyreállását, vagyis a következő szívversre való felkészülést jelenti. A hullámok akalja és sűrűssége igen sokat elárul az orvosnak a szív működéséről.